Van, hogy nem olyan egyszerű írásban kifejezni, hogy hogyan érzünk valójában: ehhez segítséget adhatnak az internet és a billentyűzet által kínált lehetőségek, akárcsak az emoji-k, de ennél is könnyebben kivitelezhető a nagybetű, ami már az internet megjelenése előtt is fellelhető volt jelentést hordozó alakként. Kérdés, hogy milyen esetekben és hogyan interpretáljuk a nagybetűt; tényleg fenyegető és agresszív?
Ha nagybetűt használok, valójában kiabálok?
Mindenesetre, az biztos, hogy hangsúlyos forma: a kiabálás mellett ordítani és ujjongani is tudunk a használatával – erre derült fény Maria Heath nyelvészeti kutatásából. A folyamat során arra jutott, hogy az internethasználók a pozitív tartalmú üzeneteket, mint például, hogy “IT’S MY BIRTHDAY” (“MA VAN A SZÜLINAPOM”), még pozitívabbnak érezték a nagybetűket látva, mint a hagyományosan begépelt társát: “Ma van a szülinapom”. A szomorúbb üzenetek nem bizonyultak szomorúbbnak: a “MISS U” (“HIÁNYZOL”) úgy hat, mint a “miss u” (“hiányzol”). A düh érzete talán a legérdekesebb, ahol a kisbetűs formát Maria Heath “cold-anger”-ként azonosította a visszajelzések alapján, azaz “rideg-haragnak”, ami valamiféle rezignáltságot fejez ki: “fight me” (“üss meg”), a nagybetűs “FIGHT ME” (“ÜSS MEG”) pedig egy heves, forrongó, úgynevezett “hot-anger”-nek tűnik. A rövid üzeneteket hordozó szavak, mint a FREE vagy a NO, egyszerűen csak erőteljesebbé válnak. Amit az életben hangosan, tisztán, artikulálva fejezünk ki, az a tipográfiában a nagybetű.
Kézírástól a számítógépig
Mikor a levélírás a reneszánszát élte, számos technikát használtak a nagybetűk mellett az érzelmek kifejezésére: az aláhúzást, a színes tintát és a dőlt betűket is. A nagybetű egyúttal arra is alkalmas volt, hogy a kézírás olvashatóságát könnyítse, így sokszor hivatalos dokumentumokat nagybetűkkel írtak meg vagy töltöttek ki. Az írógépek megjelenése a szövegek olvasását problémamentessé tette, azonban újabb kellemetlenséget idézett elő; a betűk formázása kevésbé vált szabaddá, a méreteken nem lehetett finomhangolni.
A nyolcvanas-kilencvenes évek számítógép-használói egyszer csak elkezdtek mindent nagybetűvel írni. Ennek rejtélyes az oka, ugyanis korabeli internetes kézikönyvek a Caps Lock használatát abszolút nem javasolták. Hogyan terjedhetett el ez mégis, és ki gondolta, hogy jó ötlet komplett leveleket nagybetűkkel begépelni? A rejtély megoldása a morzekódokhoz kapcsolódik, amelyekben a betűket nem választották szét kis- és nagybetűk szerint. Pontok és kötőjelek kombinációi alkotják a morzekód betűit, melyek hagyományosan nyomtatott nagybetűkként fejeződnek ki – ha kisbetűkre is szükség lenne, az borzasztóan megnehezítette volna a kódolást, hosszabb pont- és kötőjelsorokat kívánt volna.
A korai számítógépek hasonlóan működtek: ha távírógéppel szerettek volna nyomtatni vagy elküldeni egy üzenetet, akkor ahhoz kódnyelvet kellett használni, hogy a gép megértse. Például, a PRINT(“HELLO WORLD”) kombináció azt eredményezte, hogy a számítógép képernyőjén megjelent a HELLO WORLD felirat, illetve, ha üzenetként szolgált, a címzett nyomtatója kinyomtatta azt. A kisbetűk több helyet foglaltak a rendszerben, és akkor a tárhely még drága kincsnek számított. Az Apple II is csupa nagybetűkkel kommunikált a spórolás jegyében. Ennek maradványai a mai napig fellelhetőek, például a kasszánál kapott blokkokon vagy a repülőjegyeken.
Idővel két tűz közé szorult a döntésképtelen számítógép-felhasználó: az egyik tábor azt erősítette, hogy a számítógépen egyszerűen csak ÍGY írunk, a másik viszont kiabálásként érzékelte a Caps Lock örökös használatát. Végezetül az utóbbiak lettek többségben. Megjelent a Shift billentyű, amely további változásokat hozott, lehetett kombinálni a kis- és nagybetűket egymással. Idővel, már a kilencvenes években kifejezések születtek arra, hogy megkülönböztessék a kiabáló-jellegű és a hivatalos hangnemű nagybetűhasználatot egymástól; az előbbi az “all caps” (csupa nagybetűk), az utóbbi a “block capitals” (tömbösített nagybetűk). A hatósági jellegű és egyéb figyelemfelhívásra szolgáló feliratok, mint az EXIT, a CAUTION (VIGYÁZAT), vagy a CHAPTER ONE (ELSŐ FEJEZET) használata bevett maradt, nem értelmezendők kifejezetten hangos üzenetnek.
Úgy fest, hogy a kontextus befolyásolja a nagybetűk interpretálását: egy fali képen a HOME felirat csupa nagybetűi nem túl fenyegetőek, azonban egy olyan üzenetben, miszerint “ugh, I want to go HOME” (“uh, HAZA akarok menni”), a Caps Lock-nak ereje van.
Aaaaaaaaaa
A nagybetűk mellett elterjedt a betűűűűkkk sokszorosítása is, leginkább érzelmet kifejező, esetleg hangutánzó szavakban, mint a “nemáááárrr”, “kérleeek” vagy a “juhhéé”. Egy tanulmány összeszedte a Twitteren leggyakrabban elnyújtott szavak listáját; a szavak mindegyike jelentős érzelmi töltettel bír. A top húszban ott van a “nice”, “ugh”, “lmao”, “lmfao”, “ah”, “love”, “crazy”, “yeah”, “yay”, “wow”, “good”, “hey”, és a “please”. Tyler Schnoebelen nyelvészprofesszor “expressive lengthening”-ként, tehát “kifejező meghosszabbodásként” utal a jelenségre, és azt találta, hogy a felhasználók privát üzenetben hosszabban nyújtják a szavakat mint nyilvános posztjaikban. Ami érdekessé teszi ezt a fajta írásmódot, az az, hogy időnként a néma betűket is meghosszabbítja, például a “dumbbb” (“hülyeee”) esetében a “b” nem is hallatszik kiejtéskor. A szavak megnyúlása így egy olyan értelmezhető tipográfiai formulát alkotott, ami élőbeszédben nem is reprodukálható.
A Caps Lock és az ehhez hasonló tipográfiai játékok sokkal régebben velünk vannak és segítenek minket a kommunikációban, mint azt gondolhattuk. A nagybetűk segítenek kifejezni magunkat ha sietünk, vagy egyszerűen csak nem találjuk a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy HANGULATUNKRÓL MINDENKI TUDOMÁST SZEREZZEN.
A cikk Gretchen McCulloch szövege alapján készült. A linken keresztül megtekinthető: https://www.wired.com/story/all-caps-because-internet-gretchen-mcculloch/
