El kell döntened, melyik utat járod
Kiss Miklós sok dolgot csinál, nemzetközileg elismert alkotó, a magyar designélet meghatározó szereplője. Névjegykártyája azonban nincs, ez az „a tipikus eset, amikor annak nincs, aki csinálja”. Aki akarja, megtalálja, más esetben pedig bemutatkozáskor kontaktot cserél. Ha valahol használja a nevét, akkor „designer and visual artist” titulust ad meg hozzá.
„De ez csak angolul hangzik jól, Magyarországon annyit szoktam mondani, hogy dizájner és képzőművész. Mindenesetre a visual artistot azért szeretem, mert nagyon sok mindent lefed, és akkor nem kell magyarázkodni, ha pedig valakit jobban érdekel, rá tud keresni a munkáimra. Mindig gyanús, ha valaki több dolgot csinál egyszerre, ilyenkor nagyon egyszerűen és gyorsan ápdételem, hogy ebben van sok minden a belsőépítészettől kezdve a grafikai dizájnon át a képzőművészetig, majd mindegyiket finomítom kicsit, mert ha be tudok dobni egy-két olyat, amit a másik ismer, akkor az megszépíti a beszélgetést, és lekerül rólam a ‘mindenhez értek vagyis semmihez’ gyanú árnyéka.”
Miklós nem aprózta el a választ, Ádámtól és Évától kezdte a történetét, vagyis a dunaújvárosi panelektől, és az óvodás kortól, amikor állandóan rajzolt, például rendes kezeket rendes ujjakkal, illetve az éppen akkor indult Arany János rajztagozatos általános iskolától, ahová egy kétfordulós felvételivel került be, majd már másodikos korától járt művésztelepekre is.
A felvételin „volt rendes rajzfeladat, kaptál csigát, meg egyebeket, és le kellett azokat rajzolni, ugyanúgy, mint a középiskolás felvételiknél”. Negyedikes lehetett, amikor az iskola megvásárolt egy művésztelepet Orfűtől nem messze, egy Isten háta mögötti kis faluban, ahol körülbelül hét ház állt, amiből egy a miénk volt, a maradék felében pedig nem is laktak. Csupa ilyen falu vette körül a miénket, és a mai napig nem értem, hogy annyi idős gyerekeket hogyan tudtak elengedni úgy, hogy kaptunk egy tipik uzsonnászacskót egy konzervvel meg két szikkadt kenyérrel, elmentünk délelőtt, egész nap barangoltunk, aztán vacsorára vissza kellett érnünk. De hogy időérzékünk honnan volt, azt nem tudom.”
Kézekfekvő volt a folytatás, a kisképzős felvételit például olyan lazán vette, hogy elfelejtett rajztáblát vinni magával, ám így is simán vette az akadályt, felvették grafikára. Akkor volt az átállás, két évet még szeparáltan töltött a grafikán, tehát a számítógépes és a manuális, művészeti grafika még szeparálva volt, de mivel ez idő közben megváltozott, nekünk rebootolnunk kellett magunkat a számítógépes grafikába (nekik pedig a képgrafikába).
—
Az Iparművészetire beadott felvételijét egy adminisztrációs hiba meghekkelte (a névsorban előtte lévő tanuló édesanyjának nevét írták az érettségi bizonyítványba). „Mivel nem volt meg legálisan az érettségi bizonyítványunk, két napig ültem a folyosón, és vártam, hogy valaki elhozza a Kisképzőből az új érettségi bizonyítványomat. Bár az érettségi elnökünk az Iparművészeti Egyetem grafika szakának vezetője volt, ő már szabadságon volt, és a titkárság sem működött rendesen, mert már nyár volt. Ezen viszont olyan mérges lettem, hogy a következő évben juszt sem jelentkeztem oda, csak a Képzőre adtam le a jelentkezésemet, és így már nem akadhatott össze a felvételi sem.”
Felvették képgrafikára, de „az elején rögtön rebellisnek számítottam”, mert gyakran eltért a tanrendtől. Például „installációkat kezdtem el csinálni, ami abból állt, hogy lehajtogattam Isten tudja mennyi lecseppenő vízcseppet papírból, egy pajtát megeresztettem vele, alulról meg behajtogattam a szétcsobbanó esőcseppeket, és megvilágítottam ezeket. Vagy uv-érzékeny damilból fényinstallációkat csináltam.
Eleinte egyértelmű választásnak tűnt a művészeti grafika „gondoltam, azt kell erőltetni, mert az a királyság. Mielőtt az egyetemre mész, van egy víziód arról, hogy mit fogsz kapni, viszont nem igazán tudod, hogy azt is akarod-e végigcsinálni. Amikor odamész, még az van benned, hogy ‘ó igen, a képgrafika, ahol rézkarcokat meg rézmetszeket lehet majd csinálni, meg litográfiát’. Aztán később rájössz arra, hogy ‘ó hát igen, de…’ Merthogy az egyetemen halad az élet, egy csomó könyvhöz hozzáférsz, és ahogy ápdételed magadat, rájössz, hogy a kortárs képzőművészet nem pontosan ez, vagy nem biztos, hogy a te a kortárs képzőművészetből pont ezt akarod csinálni, ezért megpróbálsz kiutat keresni valahogy. Innen jött az, hogy miért nem rajzolunk térben – ez volt az uv-installáció. Mint az óriás létra, ami csak éjszaka látszott, nappali fénynél nem, lefényképezni meg annyit tudott belőle, amit az akkori kamera érzékelt.”
Bár összetűzésbe került a vezetőséggel, hogy nem volt képgrafikája, elnyerte a Barcsay-díjat, de, aztán Maurer Dórához került festő szakra, de „festményt is csak hatot-hetet csináltam életem során”. A diplomamunkája is inkább installáció volt, mint festmény – mindenesetre a Ludwig Múzeumban kiállították.
Aztán egyetlen vas nélkül kijött az egyetemről, kezdődött az élet. Már az egyetem alatt vj-zett az intermédiás barátaival, és volt köztük egy vita, hogy kell csinálni a csapatnak egy logót.
—
Ami be is futott, ahogy kell. Pedig az elején még teljes naivitással még csak azt a pár fontot tudta használni, amit beadott a rendszer. (Később, érett fejjel nyilatkozott is arról, hogy mindent dühből csinált.
„Nagy mázlival egy olyan lánnyal jártam, aki kiment Londonba tanulni, és akkor kezdtem jobban teljesíteni, amikor egyszer véletlenül Londonban bent voltam a Victoria & Albert Múzeumban, és láttam a logóját. Az egész ligatúra szeretetem innen ered. Ezt a logót látva azt mondtam magamban, basszus, ez tök kortárs még most is, pedig a nyolcvanas években csinálták. És akkor kijelentettem magamban, hogy ennél rosszabbat nem csinálhatok.
Innen indult, hogy gyakoroljunk, gyakoroljunk, gyakoroljunk, amíg ezt a világot el nem sajátítom.”
Eleinte éppen csak ki tudta fizeti az első albérletét, de az internetet már nem tudta fizetni: „ezért anno loptam a netet, viszont a hatósugara egyre húzódott belefelé, úgyhogy egy idő után már a lépcsőházból kellett neteznem, tehát bent megcsináltam valamit, majd kirohantam a lépcsőházba elküldeni az e-mailt.”
Lényegében soha nem volt alkalmazott, próbálkozott, de két stúdió is azt mondta, hogy „menj vissza festeni”. Elkezdett fusizni az ismerősi körében, elterjedt róla, milyen munkákat végez jól, egyre jobb és jobb megbízásokat kapott, mígnem egy ponton átfordult, és már nem ő keresett munkát, hanem őt kérték fel, majd válogatotthatott is a felkérések közt. Nem is tudja pontosan, mikor fordult át, de egy ponton megváltozott az egész. Ma már erősen kell szelektálnia.
Közben hajtotta a becsvágy, ezért elvállalta a jól hangzó megbízásokat, ami felvet egy dilemmát.
„Attól függ, ki mit akar csinálni. Mindenesetre van az egyik oldal, ha megtervezel másoknak dolgokat úgy, hogy egy kaméleon vagy, mindig tudsz azonosulni a projekttel, amiben épp vagy, a portfoliód biztosan tele lesz nagyon jó és nagyon szép munkákkal, viszont beáldozod azt, hogy nincs egy nagyon kifejezett stílusod, és emiatt nem mész el egy olyan irányba, mint például Jessica Walsh vagy Malika Favre akiknek van egy erős, ikonikus stílusuk. És van egy csomó alkotó, aki átfordítja ezt, és azt mondja: nem akarok mindenkinek megcsinálni mindent, hanem azt szeretném, ha engem keresnének meg a stílusom miatt. Ez két különböző attitűd, és mindkettőben nagyon-nagyon jó tervezőket találunk,
nem azt mondom, hogy az egyik vagy a másik jobb, csak el kell döntenie az embernek, hogy milyen irányba megy tovább.”
Kiss Miklós mégis pont a kettő közt lebeg most.
„Pont az volt a baj, hogy kaméleont játszottam egy csomó ideig, de úgy, hogy közben voltak önálló törekvéseim, meg olyan stílusom, ami csomó esetben meghatározó volt, az emberek tudták, hogy ez tőlem jön.”
A belsőépítészet majdnem ugyanúgy kezdődött, mint a grafika, egy baráti vacsorán a különböző munkákról beszélgetve egy barátja, egy építész viccből azt mondta, hogy “te majdnem olyan rossz belsőépítész lennél, mint amilyen rossz grafikus vagyok én.” Ezen elgondolkodott, és arra jutott, hogy „honnan tudod, ha nem próbálom ki? Innen jött az, hogy mennyivel jobb lenne úgy együtt dolgozni, ahogy van egy jó art director, mint mondjuk Sagmeister. Akkor csúszik félre egy csomó dolog, amikor nem azonos stíluson megy végig egy adott brand. Ezt meg lehet csinálni úgy is, ha mindenkiben kellő alázat van, és egy ügynökség összefog egy rendszert, de közben Magyarország kicsi, és a kelet-európai adottságok tök jó játékteret teremtenek, mert nincs annyira leszeparálva, hogy ki mihez nyúlhat, és mihez nem, tehát sokan lehetnek belsőépítészek és sokan lehetnek grafikusok, ami néha jó, néha rossz. Viszont emiatt mindenkinek az egója működik egy projektben, és amikor összeáll két-három tervező, az a legrosszabb, mert ha nincsenek összhangban, akkor elkezdenek versengeni egymással, és akkor ki a faszagyerek címmel mindenki akar valami nagyon vagányat tolni. Lehet, hogy ezt nem sínyli meg a projekt, de te mélyen belül tudod, hogy itt egy egóharcos voltál, és csak azért csináltál mindent, hogy nagyon kitűnj. Van, amikor a versengés jót szül, van, amikor nem annyira. Szóval emiatt gondoltam jó ötletnek egy kézben tartani mindent.”
A következő interjúalany Tábori-Simon José lesz.
A teljes beszélgetést meghallgathatod itt.
