Igenis lehet művészet a tervezőgrafika
Sokféle életutat jártak be az ismert designerek, mire azok lettek, akik ma. Hol tanultak, mi az eredeti szakmájuk, hogyan lépkedtek feljebb a ranglétrán? A Kiből lesz a designer? sorozatunk második részében Tábori-Simon Joséval utazunk vissza a múltba, a PEP!, a Recorder és a Phenom magazinokhoz, vagy épp az ArtHungry projekthez.
Rögtön az első meghatározó mozzanattal indult a beszélgetés, José pedig a szülővárosában, Egerben töltött általános iskolai éveit említette.
„Nagyon fontos dolog volt az életemben az általános iskola, mivel ott derült ki nagyjából, hogy van affinitásom a rajzoláshoz, és ha nem lett volna ott egy rajztanárom, aki felkarol és tanítgat fakultatív módon, akkor lehet, hogy nem is ebbe az irányba indulok. Például 13 évesen a tanárom – akit egyébként Kiss Bélának hívtak, és akivel az elballagásom óta nem találkoztam –, már szitanyomást mutatott nekem. Ez nem ma volt, 1989-ben fejeztem be az általános iskolát. Tehát ő indított el az úton, ő ajánlott művészeti sulikat, az egyik Szentesen lett volna, a másik pedig a budapesti Kisképző.“
Ahová fel is vették, noha akkor sokak szerint lehetetlen volt bekerülni, és a kedvéért az egész családja Pestre költözött.
Könyvszakra került, ami nem volt túlzottan ínyére, viszont megtanult könyves és képgrafikai technikákat is, amelynek a mai napig nagyon nagy hasznát veszi a tervezőgrafikában.
„Nemcsak könyvkötést, papírmerítést meg papírmárványozást, tehát egész nemes technikákat, hanem képgrafikai dolgokat is tanultam. Jánváry Zoltán, egy elég híres grafikus művész, aki sokáig Amerikában élt, és nemrég visszajött onnan, akkor még fiatal tanársegéd volt a könyvszakon, és rézkarcra, részmetszetre tanított. A Kisképzőben a rajztanárom Szunyoghy András volt, akit leginkább az állat- és lóanatómia könyvei által lehet ismerni, és elég rendesen megtanította ezt a rajz dolgot.”
A rendszerváltás környékén került be a középiskolába, akkoriban számítógép még csak a szerencséseknek jutott, így kézzel csinált mindent, „aranyozást, prégelést, bőrkötést csináltam, ólombetűket raktam ki, az egész szakmát így kezdtem“. Alighanem az utolsók között tanulta mindezt, amelyhez olykor-olykor a digitalizált világban is hozzányúl még, és a mai napig hasznát veszi ennek a tudásnak.
A Nagyképzőbe (Magyar Képzőművészeti Egyetem) elsőre nem vették fel, mert Jánváry tanácsára képgrafikára jelentkezett. Akkor még úgy gondolta, hogy az alkalmazott grafika „az ilyen alantas dolog, tudod újságot kell tördelni, nem igazán művészeti tevékenység.”
Ám elsőre nem vették fel képgrafikára, katona viszont nemigen akart lenni, így egy évre elment a Dekor suliba (Kirakatrendező és Dekoratőr Szakiskola), ahol „megfelelési kényszer nélkül, lazán csináltunk dolgokat. Kiélveztük a tinédzser korunkat rendesen”. A Dekorban is voltak jó tanárai, például Tolvaly Ernő festőművész, „utólag visszagondolva egész jó mestereim voltak, és a tipót is megismertem, rajzoltunk kézzel betűket, meg már géppel is dolgoztunk talán, mert akkoriban kezdett nagyon durván fejlődni a számítógépes grafika”.
Megérte kikapcsolni kicsit: másodszorra felvették a Nagyképzőbe, a második legmagasabb pontszámmal (ugyanannyi ponttal vették fel, mint Marcell Tamás kollégáját, akivel később megalapították a Grotesque Grafikai Stúdiót). Képgrafika helyett tervezőgrafika szakra vették fel, amivel hamar megbékélt, részben az őt felvételiztető Auth Attila hatására – aki később a mestere lett, és a mai napig is folyamatosan kapcsolatban vannak.
„Már Auth is azt kérdezte tőlem a felvételin, hogy »Mit kerestél te a képgrafikán?« Igazából ami eldöntötte, hogy tényleg tervezőgrafikával szeretnék foglalkozni, az az volt, hogy miután bekerültem a képzőre, elkezdtem megismerni a nemzetközi kortárs tervezőgrafikusokat. A suli könyvtárában például barmi jó dolgokat lehetett találni“
A kilencvenes évek közepéről beszélünk, internet még nemigen volt, de különböző nyomtatott anyagoknak köszönhetően olyan forradalmi, experimentális alkotók munkáit meg lehetett már ismerni, mint például az Emigre Studio, akik Európából emigráltak Amerikába, és ott lettek nagyok. Akkoriban egyébként jellemzően az új betűtípusokat még floppy lemezeken hozták ki.
„Teljesen más szemlélettel alkotó grafikusokat ismertem meg, akiknél láttam, hogy a tervezőgrafika igenis lehet művészet, lehet autonóm, lehet önmegvalósítás. Akkor teljesen beleestem ebbe az egészbe.”
Már akkor eldöntötte, hogy ha lediplomázik, csinál egy saját stúdiót, közben pedig hajtott az első számítógépére, ezért a tanulás mellett dolgozott egy netes cégnél, ahol a korlátlan internet hozzáférés hatalmas előnyt jelentett.
Aztán elment egy reklámügynökséghez, ahol elsajátította a kiadványtervezést, de plakátokat és képeslapokat is tervezett. Szakmailag közben megtanulta a művészi vénáját érvényre juttatni az alkalmazott munkákban, és ma már, érett fejjel nem is szeret nagyon száraz dolgokat csinálni.
Reklámkészítéssel például egyáltalán nem is foglalkozik már, „vannak nagyon jó szakemberek, akik azt szeretik és nagyon jól csinálják. Az arculattervezést és a kiadványtervezést pont ezért szeretem a mai napig, mert szabad kezet kap az ember, és alkot valamit, amely végül megjelenik akár fizikai formájában is”.
„Az első komplex munka, amely nagyon megérintett – még talán Auth említette a Képzőn –, az a Neville Brody féle osztrák állami tévé, az ORF arculatának megtervezésére volt. Ahogy ő ezt végigcsinálta, hogy odaköltözött Ausztriába, hónapokon át ott élt, kis túlzással az összes dolgozóval megismerkedett, hogy átlássa a rendszert. Nem vagyok egy tipikusan rendszerben gondolkodó ember, de ez nekem nagyon imponált.”
De mi lódította meg az első saját stúdió, a Grotesque szekerét a betárcsázós net és a bérelt lakásiroda idején? Az összes addig keresett pénzt befektették, béreltek egy lakást, amiből a stúdió lett, vettek még egy gépet, és bekötötték a betárcsázós netet. Aztán megkeresték a Wanted magazint („Domján Gábor terveztésében nagyon komoly tipós dolgok voltak benne, imádtuk, az volt a kedvenc lapunk”), és hirdetést adtak fel benne, hogy magyar zenekaroknak ingyen készítenek lemezborítókat demók alapján. „Próbáltuk magunkat promózni, de egy olyan terület felé, amely közel állt hozzánk.” Kaptak is postán egy csomó CD-t, meg kazettát, csináltak is lemezborítókat, majd amikor a Wanted megszűnt és WAN2 néven gerinces magazin lett belőle, ők vették át a tervezési munkákat.
Az igazi áttörést viszont a Duna TV arculatváltása indította be.
—
Ez ismertté tette őket a szakmában, és az hagyján, hogy sok munkájuk lett, de köztük számos újabb tévés is (M2, TV2, Life Network, Ozone Network, Cool TV). A tévés arculatok jellemzően tenderek voltak, amelyeket szerencsére elég gyakran megnyertek. José – már függetlenül– a mai napig is tervez egyébként tévés arculatokat, sőt a kis stúdiós működési módot is tartja még: Egy nagy stúdiónak/cégnek már termelnie kell a folyamatos bevételt a rezsi miatt, ezért már nem nagyon tudja megválogatni, hogy milyen munkákat vállaljon el.”
A tévés vonalon kívül a magazinos volt még erős a Grotesque-nél, például a WAN2, amit nagyon sokáig csináltak, mai fejjel hihetetlen körülmények közt.
„Ez egy százoldalas havilap volt, amit csak mi ketten raktunk össze grafikailag, ráadásul az elején még levilágítással és betárcsázós modemet használva. A képeket, szövegeket külső winchesteren, vagy CD-n/DVD-n kaptuk, de jöttek akkoriban még floppy disc-en is anyagok. Az előkészített postscript file-okat aztán elvittük levilágíttatni egy külső lemezen, majd megvártuk a filmeket, végignéztük és aláírva átadtuk gyártásra. Tök más világ volt… nagyon jó, hogy átéltük, csak ötször annyi ideig tartott megcsinálni, mint ma egy magazint.”
A Grotesque 2009-ben lett tízéves, amelyet egy nagy partival ünnepeltek a Merlin színházban, ismerős zenekarokkal, DJ-kkel, és az elmúlt tíz évet összefoglaló nyomtatott arany könyvvel (The Golden Age of Gtoresque), de egy évre rá mégis szétváltak, megszűnt a stúdió.
A Grotesque mellett többek között fontos saját projekt volt még a PEP! popkult nyomtatott magazin a kétezres évek második felében „akkoriban nagyon nagy élet volt, a MySpace-en építettük a több tízezres közösségünket, emós kiscsajoktól kaptunk képeket, ahogy pózolnak a magazinnal, de amikor minden lassan áthelyeződött a digitális térbe (főleg a Facebookra), az megölte az egészet, ahogy a nyomtatott magazinok is elkezdtek hanyatlani.“
A 2011 végén alapított és a mai napig futó Simon Says Stúdióval ott folytatta a grafikai tervezési munkákat, ahol a Grotesque abbahagyta, majd az elmúlt évtizedben több párhuzamos projekt alapításában is részt vett. Ilyen például a 12 éve működő online Phenomeneon magazin (amely épp idén frissítette a nevét PHENOM-ra), vagy ilyen a hazai kreatív alkotóknak otthont adó ArtHungry.com amely 2022-ben már a nyolcadik saját szakmai díjátadóját fogja megrendezni.
A teljes beszélgetést meghallgathatod vagy megnézheted itt 👇. A következő interjúalany Ördögh László lesz.
